11.fejezet-Arigatou

Miközben ezt a történetet olvasod hallgasd ez a zenét  https://www.youtube.com/watch?v=F-4wUfZD6oc így még szomorúbb lesz a történet...

''Azt hiszem mondhatom azt hogy mindenkinek van egy álma,ami nem biztos,hogy teljesülni fog. Egy álom amit az emberek meg akarnak valósítani azt csak úgy érhetik el,hogy harcolnak érte és győznek.''
Az élet állandó kockázatot rejt, és aki megfeledkezik erről, az soha nem készül fel a sors kihívásaira.-Paulo Coelho

Iruna az ágya szélén ült. Egy kis képet szorongatott a kezében, amin pár könnycsepp csillogott. Szemei teljesen ki voltak sírva,látszott rajta hogy órák óta zokog.A szívében a fájdalom elviselhetetlen volt, úgy érezte, menten szétszakad.
- Miért? Miért? - csukta be szemét, és összeszorította ajkait.
 Már szinte teljesen elázott a fénykép, amin elmosódott három személy volt látható: Iruna Konorichi,Koroni Erizawa és Eimer Fukao.
Ekkor Iruna eldobta a képet, és az ágyára vetette magát, hátha így enyhítheti egyre erősödő fájdalmát, de nem múlt el ez az érzés.Szívnia kellett egy kis friss levegőt, sétálnia kellett, hátha elfeledi azt, ami egy héttel ezelőtt történt.
Kiment hát a néptelen utcára, és elindult az erdő felé, ahol a kép készült. Lefeküdt a harmatos fűre,
és visszaemlékezett, mi történt azon a szörnyű napon.

***

Koroni hatalmas puffanással ért földet..
- Eimer.. Remélem neked nem esett bajod.. - gondolta miközben felállt, és újra támadott.
Már harmadszor is a földre esett, elhagyta az ereje. Utolsó gondolataiba mélyedve elmosolyodott.
- Remélem nem felejtesz el.... időbe.. Várlak a túlvilágon... - gondolta, majd könnycseppek indultak a szeméből, de még mindig mosolygott.
- Szeretlek Eimer... - suttogta, majd üveges lett a szeme, és örökre lehúnyta a szempilláit.
Egy fél óra múlva egy fekete hajú fiú sétált idegesen a halottak között.
Csak járkált a holttestek között, az arcukat fürkészve. Néhány arc láttán eltorzult az arca. Sok ismerőse feküdt köztük.
De ő mégis továbbment, és keresett valakit. Remélte,hogy nem találja itt.Tíz percnyi keresgélés után már épp fellélegzett volna,de a falu határánál meglátott egy ismerős testet. Odarohant azt remélve, hogy talán valaki más.Mikor meglátta az arcát,összeszorult a szive, majd arcán forró sós könnycseppek jelentek meg.
- Ne... Kérlek ne... szólalt meg Iruna, és megnézte Koroni pulzusát.
Ránézett Koronira, majd ráborult.
- A Fenébe! Miért hagytál itt? Megígérted.. Megígérted hogy soha nem nem mész el!
Hazudtál nekem.. hazudtál Koroni Eizawa!
Annyi mindent nem teljesítettünk be még mi ketten,még nem győztelek le sok mindenben..-elcsuklott Iruna hangja,és átölelte Koroni nyakát. Siratta a legjobb barátját.
Messziről nem látni mást, csak a rengeteg halott között egy fekete hajú srácot, aki szomorúan és fájdalommal siratja a legjobb haverját. Majd feláll, ölbeveszi, és elindul a többiekhez. Eimer amikor meglátta Iruna kezében Koronit, rögvest odafutott hozzá.Karoli,Ivake és Isiroke is odafutottak a fiúhoz. Eimer homlokon csókolta a fiút,és a mellkasára borult. Könnycseppek kezdtek el potyogni Karoli és Eimer szeméből. Ivake és Isiroke kordában tudták tartani az érzéseiket egy ideig,de aztán térdre estek és csak zokogtak,zokogtak és zokogtak.
- Miért? Miért? - kiabálta Eimer miközben könnycseppek csurogtak végig az arcán.
Iruna ökölbe szorította a kezét, fölállt holt csapat társa mellől, és a legközelebbi fához lépett.
- Megígérem neked Koroni, hogy megölöm azt aki megölt téged.– jelentette ki eltökélten, és azzal ütögetni kezdte a fát.
Eimer letörölte a fiú szájáról a vért. Végignézett sebekkel teli testén, becsukott szemén, a földön lévő véres kezén,aztán odahajolt Koronihoz, és lágyan megcsókolta.
- A Noroi csapat megfizet mindenért amit velünk és a barátainkkal tettek,egyszer és mindenkor!!! - mondta Karoli rekedt hangon mert a sok kiabálástól kezdett elmenni a hangja.
Iruna halkan elkezdett valamit motyogni,ami csak annyi volt „Arigatou Kori-kun!”

A faluban mindenki feketébe volt öltözve,hogy elkísérjék utolsó útjára Koroni Erizawat. Mindenki sírt és sírt.
A temetés után Valahol az erdő sűrűjében egy lány sétált. Néha visszanézett, szemét egy-egy könnycsepp hagyta el.
Léptei alatt felszálltak a lehulló levelek. Fekete ruháját megvilágította a fák lomb koronáin beszivárgó fény.
Lerogyott egy fa mellé és csak a remény vigasztalta… a tudat, hogy egyszer találkoznak még a túlvilágon.
Ez a gondolat annyira lefoglalta,hogy észre se vette,hogy mögötte egy fiú áll. Élettelen, vörös szemével a a lányt nézte. Nem szólt hozzá mert tudta,hogy eljön az az idő amikor találkozik a lánnyal és közelebbről is megismeri őt. Addig nem tehetett mást.
Csak hagyta, hadd folyjanak könnyei. A lány csak sírt… sírt kedveséért, szeme világáért… Tudta,soha többé nem kapja vissza őt.